HMS Dreadnought – A hajó ami örökre megváltoztatta a világot.

A 20. század elején tengerészeti “látnokok”, mint például Sir John “Jackie” Fisher admirális a Brit Királyi Haditengerészet tisztje és Vittorio Cuniberti a Regia Marina (Olasz haditengerészet) tisztje elkezdtek támogatni egy új “all-big-gun” csatahajó tervezetet. Ezek a hajók a létező legnagyobb ágyúkkal lettek volna ellátva, ami ebben az időben a 12 inch-es volt (30.48 cm), illetve a másodlagos fegyverzetet, ha lehetett teljes mértékben megszüntették. Jane’s Fighting Ships 1903-as könyvében, Cuniberti érvelt az ideális csatahajók tulajdonságairól: ez 12 db 12 inch-es ágyúból állt, 6 toronyban elhelyezve, páncélzata “vastag, 17 000 tonna kiszorítással” és sebessége legalább 24 csomó (45 km/h). Cuniberti előre látta, hogy ez a tengeri “kolosszus” minden létező ellenfelet legyőz, illetve ezt a hajó típust csak világ vezető haditengerészeti engedhetik meg maguknak.

Egy évvel Cuniberti rovata után, Fisher összehívott egy információs csoportot, hogy megkezdjék ennek a dizájnnak az értékelését. Az “all-big-gun” megközelítésnek igazat adott Togo Heihachiro admirális győzelme a Tsushima csatánál (1905) ahol a japán csatahajók ágyúi komoly sebesüléseket mértek az Orosz Balti Flottán. Brit megfigyelők akik a japán hajókon voltak ezeket jelentették Fisher-nek, aki ilyenkor már First Sea Lord rangviselést birtokolta, hogy a Japán Birodalmi Flotta 12 inch-es ágyúi igen hatékonynak bizonyulnak. Ezt az információt megkapva, Fisher azonnal jóváhagyta az “all-big-gun” dizájnt. HMS Dreadnought-on 1902 október 2. kezdődtek meg a munkálatok hihetetlen gyors ütemben. 1906 február 10. vízre is bocsájtották a hajót amit King Edward VII avatott fel. 1906. október 3-án a hajót teljesen befejezték és december 2-án hadba is állították. Ez a gyors építési folyamat az egész világot megrázta.

A Tsushima csatából az Egyesült Államok is ötletet nyert ami a saját “all-big-gun” osztálya elindítását eredményezte (a South Carolina-osztály), illetve a japánok is elkezdték gyártani a sajátjukat IJN Satsuma néven. Miközben készültek a tervek a South Carolina-nak és a Satsuma-nak a Brit tervek előtt, hamarosan viszont alul maradtak több ok miatt. Hogy az “all-big-gun” hajók tűzerejét még növeljék a teljes másodlagos fegyverzetet eltávolították, hogy a “spotterek” könnyebben meg tudják mondani, hogy melyik üteg talált legközelebb a célponthoz. A másodlagos fegyverzetet eltávolítása effektívebb működést biztosított a hajónak, mivel kevesebb típusú lőszert kellet vinni.

A Parlament jóváhagyja az új hajót, így az építés saját költsége nagy mértékben csökkent Fisher számára. A bizottsággal együtt dolgozva a tervezeten, Fisher kifejlesztette az “all-big-gun” hajóját amit HMS Dreadnought-nak keresztelt el. A középpontban a 12 inch-es főágyúk és a legalább 21 csomós (40 km/h-s) sebesség volt. Dreadnought a legújabb technológiával ellátott meghajtást kapta, a gőz turbinát, amit nemrég Charles A. Parsons fejlesztett ki. 2 db direkt-hajtású turbinát 8 db Babcock & Wilcox vízcsöves kazán segített, amik 4 db három-lapátos hajócsavart hajtottak. Az új meghajtás nagyban segítette a hajó mobilitását és lehetővé tette, hogy gyorsabb legyen az akkori csatahajóknál. Páncélzata Krupp által kifejlesztett különleges acélötvözetből állt amit William Beardmore gyárában Dalmuir-ban gyártottak le. A fő övpáncél  11 inch vastag (280 mm), míg a víz vonalában 7 inch volt (178 mm). Ez erősítve volt egy 8 inch (203 mm) vastag külső övvel, ami a víz vonaltól a fedélzetig tartott. Torony páncélzata is 11 inch volt. Fő fegyverzete 10 db 12 inch L/45 Mk.X-es ágyúból állt amik 5 db toronyban voltak elosztva. Emellett 27 db 12 fontos 18 cwt L/50 Mk.I másodlagos ágyút is elhelyeztek a hajón.

Első tesztjeit a mediterránon és a Karib-tengeren hajtotta végre kiemelkedő eredményekkel. A világ csak figyelte ahogy a hajó egy hatalmas forradalmat indított el csatahajó fejlesztésben. A Dreadnought nagyon gyorsan a Home Fleet zászlóshajója is lett. A próbák alatt fény derült kisebb hibára,  a tűzvédelmi platformok elhelyezkedésében és a páncélzatban. Ezek a hibák az elkövetkező típusú hajókon javítva lettek.

Dreadnought-ot azonban hamarosan háttérbe szorította a modernebb és erősebb Orion-osztályú csatahajó, aminek már 13.5 inch-es ágyúi voltak (34 cm) és 1912-ben helyezték szolgálatba. A hatalmas tűzereje miatt ezt a hajót már “super-dreadnoughts” osztályba jegyezték fel. Az 1. vh kitörésével Dreadnought a 4. Harci különítmény zászlós hajója lett. Ebben a pozícióban csak egyszer látott harcot, amikor egy német U-boat-tal (U-29) ütközött 1915. március 8-an.

Átfegyverzés után, 1916 elején Dreadnought a 3. Harci különítmény tagja lett. Emiatt az áthelyezés miatt a hajó kihagyta az 1. vh legnagyobb tengeri ütközetét a Jylland-i csatát, ahol azok a hajók is harcoltak amiket a Dreadnought inspirált. Visszatérve a 4. Harci különítményhez 1918. márciusán a hajót tartalékba helyezték Rosyth-nél. Később a hajó nem került vissza szolgálatba, eladták és leselejtezték Inverkeithing-ben 1923-ban.

Hiába volt a Dreadnought karrierje esemény nélküli, de ez a hajó egy addig nem látott fegyverkezési versenyt indított meg a föld országai között. Mind Britannia és Németország belefogott egy hatalmas csatahajó építő programba addig nem látott méretekben, mind kettő egyre nagyobb és erősebb csatahajókat akart építeni. Ennek az eredménye miatt Dreadnought és a testvérhajója hamar leselejteződtek, mivel mind a Királyi Haditengerészet mind a Császári Haditengerészet hamar növelte a soraiban állomásozó modern csatahajókat. A csatahajók amiket a Dreadnought inspirált, szolgálták a gerincét a világ haditengerészeteinek, mindaddig amíg a 2. vh-ban a repülőgéphordozók divatba nem kezdtek jönni.