Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

Nagy Britannia 1906-ban megalkotta a Dreadnought-ot, amivel új utat nyitott a csatahajófejlesztés történetében, emellett viszont egy másik osztály, a cirkálók felhasználását és meghatározását is forradalmasítani kívánta, az Invincible csatacirkálóval.

Fejlesztés

Fisher admirálist 1904-ben kinevezték “Első tengeri úr és a haditengerészeti vezérkar főnöke” pozíciójába. Fisher ezért rengeteget küzdött és a frissen szerzett hatalmával azonnal élt is.

Az új Parsons gőzturbinák felhasználásával forradalmasítani kívánta a hadihajókat, megalkotva az “all-big-gun” csatahajótípus képviselőjét, de emellett a többi hajóosztályra is nagyon komoly befolyást gyakorolt.
Az új meghajtás még a 20,000 tonnás cirkálók számára is megfelelő mobilitást és 24 csomós (~45 km/h) végsebességet ígért, ami az admirális számára kitűnő eszközként szolgált.

Fisher azzal érvelve, hogy ilyen végsebességgel és mozgékonysággal rendelkező hajónak nincs szüksége komolyabb páncélzatra, a tömegkorlát hatalmas százalékát a fegyverzetre kívánta fordítani és elrendelte, hogy az új cirkálót 8 darab 12 inch-es (30.5 cm) ágyúval kell felszerelni (ami majdnem másfélszerese volt az addig cirkálókra felszerelt főágyúk átmerőjének). A hajók fegyverzetének hatótávolságának és pusztítóerejének növelését a minél nagyobb kaliberrel szerette volna elérni.

A vezérkar elfogadta a minél nagyobb ágyúkra való támaszkodást, de a kompromisszumos megállapodás szerint komoly mértékben korlátozták a másodlagos fegyverek számát, annak érdekében, hogy a felszabaduló tömeget felhasználva a hajó páncélzata mégse szenvedjen akkora csorbát.

Tulajdonságok

1906-ban megkezdték három cirkáló építését (A Dreadnought-tal ugyanazon program keretében). Az osztály vezetőjét Invincible, két testvérét Inflexible, és Indomitable névre keresztelték.

Meghajtásának kezdetben a hagyományos motorokat szánták, viszont annak mérete túl sok helyet foglalt volna el, és a korlátozott páncélzat nem lett volna képes akkora területet lefedni, illetve ereje is sokkal gyengébb volt, így a kívánt sebességet sem tudta volna biztosítani a cirkálók számára. A Parsons gőzturbinák kisebb méretük és nagyobb erejük mellett, hatékonyságban is felülmúlták elődjüket, egyetlen hibájuk, hogy a váltórendszer nélkül közvetlenül meghajtott hajócsavarok a meghajtás meghibásodásának az esélyét is kockáztatták, illetve a hajó számára nem állt rendelkezésre sok opció a sebesség változtatásában, így az alacsony sebességgel való haladásra – a fordulóképesség maximalizálása érdekében – sem volt lehetőség.
Parsons azzal a javaslattal élt, hogy szereljenek be 4 gőzturbinát, így kettőt hátramenetbe kapcsolva komolyan tudják javítani a fordulóképességet. Ezt a javaslatot elvetették, mivel ez megint túl sok helyet foglalt volna el. Helyette dupla kormánylapáttal látták el a hajót, amely ugyancsak nagyon kedvező hatással volt annak irányváltási képességére, nagyobb belső tér elfoglalása nélkül.

A két turbinát külön részbe helyezték, így ha az egyiket egy találat el is kapta a hajó nem vált teljesen mozgásképtelenné. A meghajtás tervezett teljesítménye 41,000 lóerő volt, viszont ezt az összerakás és az alkatrészek minősége komolyan befolyásolta, a három hajó teljesítménye építésük sorrendjében 46.5, 47 és 48 ezer lóerő volt. Végsebességük viszont teljesítményükkel pont ellentétes sorrendben következett: 26.64, 26.48 és 26.1 csomó (49.3, 49 és 48.3 km/h).

Páncélzata már korántsem volt ilyen megnyerő. 152 mm-es övpáncél, amely 102 mm-re szűkült a hajó első részén és a torony alatt, a hajó tatját és a hátsó torony alatti részt páncélzat nem védte. A tornyokat szemből, a lőszeremelőt és rekeszt 178 mm páncél borította, hátulját 152 mm, a torony tetejét pedig csak 76 mm, utóbbinál viszont Krupp acélt használtak. A fedélzet fontosabb helyeit és az elsődleges hidat 51, a másodlagos hidat és a fedélzet többi részét 25 mm páncél borította. A válaszfalak 64 mm vastagok voltak, amik kormányművet külön védték. Ezen a hajón páncélozták be először a torpedórekeszeket is (hibából tanulva), ezt 64 mm Krupp acél védelmezte.

A 8 darab elrendelt 30 cm-es ágyút 4 toronyba osztották el, ebből 1-1 a hajó elülső és hátsó részén, kettő pedig a két oldalán helyezkedett el. Ugyan a két oldalsó torony egymástól minimálisan eltolt pozícióban helyezkedett el, de ez nem jelentett egy Colossus-hoz vagy Von der Tann-hoz hasonló megoldást. Szinte minden irányban maximum 3 torony tudott csak lőni. Másodlagos fegyverzetének 76 mm-es ágyúkat szántak, de mivel ezek alkalmatlanok voltak még az akkor már elavultnak számító rombolók ellen is, végül 102 mm-es ágyúkat szereltek fel a tornyok tetejére (2-2-t) illetve a fedélzet különböző pontjaira, összesen 16-ot. További fegyverzetét jelentette oldalanként 2 vízfelszín alatti torpedóindító, illetve egy ötödik a hajó tatján. Ezek utántöltésére összesen 14 torpedó állt rendelkezésre.

A főágyúk -3 és +13.5 függőleges kitéríthetőséggel bírtak, hatékony lőtávolságuk 16.5 km volt, egy ágyú számára 110 lőszer állt rendelkezésre, újratöltése 30 és 60 másodperc között volt. A másodlagos fegyverek 8.8 km-es hatótávolsággal és 6-8 másodperces újratöltési idővel rendelkeztek.

Habár a 30 cm átmerőjű lövedékek félelmetesen hangzanak rengeteg probléma volt velük. A britek egészen az első világháború végéig nem tudtak nagy hatótávolsággal és viszonylag elfogadható pontossággal egyszerre rendelkező lőszert fejleszteni, így töltésnél mindig választani kellett. Emellett a hajtóanyaggal illetve a lövegek élettartamával is problémák voltak. A britek lövegeiket egy sokkal régebbi és olcsóbb technológiával készítették, viszont emiatt élettartamuk és tűrőképességük is alig érte el a németek Krupp lövegének 40%-át. Így a torkolatsebességgel és a tűzgyorsasággal is csínján kellett bánniuk.

További problémát jelentett, hogy a háború előtti löszerek, ugyan képesek voltak a Krupp acél átütésére merőlegesen, viszont ha ‘srégen’ találták el, akkor nagyon sokszor lecsúsztak, megrepedtek, vagy kettétörtek. Illetve még átütés esetén is a lövedék szinte azonnal berobbant, így a belső modulokat még ekkor sem érte sérülés.
1917-ben kifejlesztettek a britek egy stabilabb és fejlettebb gyutaccsal rendelkező lőszert, viszont ennek az eredetihez képest nagymértékben eltérő tömege és súlypontja volt. A régebbi hajókban található lőszeremelők ezt nem tudták kezelni, a legtöbb (ilyen problémával küzdő) hajón pedig csak ezért nem cseréltek emelőt, így ezek – köztük az Invincible osztályú cirkálók is – végül nem profitáltak az új, fejlesztett lőszerből.

A hatótávolság növelésére így más megoldáshoz fordultak, a tornyot átalakították (egy darabot kivágtak belőle) így az ágyúkat már 16 fokos szögben lehetett emelni, ami a hatótávolságot 18 km-re emelte. Az átépítés közben, a másodlagos ágyúkat is újabbakra cserélték, a repülök megjelenése miatt, pedig repülőgépemelővel, szövettel borított ‘hangárral’ és a hátsó részen egy darab 76 mm-es légvédelmi ágyúval látták el. További tervek voltak, a fedélzeten Maxim géppuskák felhelyezésére, azonban ez sosem került megerősítésre.

Szolgálat

Elrettentés céljából a háború előtt az addig páncélozott/nehézcirkálók egy részét átsorolták egy új típusba, aminek a csatacirkáló nevet adták, ebbe beletartozott a 3 Invincible és a később épített a Indefatigable, Lion, Queen Mary és Tiger osztályú cirkálók is.

A három Invincible ágyúkezelő rendszerével kezdetben rengeteg hiba volt, az elektronika folyamatosan tönkrement és megbízhatatlan volt. Első éveinek nagy részét ezen hiba kiküszöbölésével/javításával töltötték.

Még a háború előtt a brit hajók német cirkálókat követtek, majd Németország Belgiumnak intézett hadüzenetével harcok is kialakultak. A német hajókban nem, török tengerparti erődökben viszont sikerült károkat okozniuk, akik válaszul kiterjesztették aknamezőiket. (Ez még az Oszmán Birodalomnak intézett hadüzenet előtt történt, de 3 nap múlva november 6-án az is megérkezett.) Ezután a britek visszahívták a cirkálókat, akiket ezután közösen az Atlanti-óceánra vezényeltek.

A németek Dél-Ázsia százada komoly csapást mért a britek ottani flottájára, így az angol hadvezetés elrendelte az előbbi teljes elpusztítását. Az erősítés fő erejét az Invincible és az Inflexible adta, a terv egyszerű volt, a csapdát a Falkland szigeteknél állítják fel, ahol a hadihajókat egy hegyek által körbevett öböl kikötőjébe dugják, a szigetet látszólag, csak egy romboló fogja védeni, felderítésért pedig egy civil szállítóhajó felel, ami látszólag árut fog oda vissza szállítani a szigetek között.

A csapda bejött, amint a német flotta feltűnt, a britek azonnal tüzet nyitottak a sziget felett. A kezdet kicsit nehéz volt az angolok számára, mivel a németek a tervezettnél hamarabb érkeztek 1914. december 8-án, így a hajók nem voltak teljesen feltöltve, és így beletelt egy kis időbe, míg mind sikeresen menetkészen kijutott az öbölből. A németek ezen kisebb előnyüket azonban nem tudták kihasználni. Spee admirális a túlerő miatt távolságtartást rendelt el (történészek szerint a legjobb megoldás az lett volna, ha az öbölből kitörni készülő hajókból az elsőt össztűzzel semlegesítik, így az eltorlaszolta volna a kijáratot a többi brit hajó elől), ami megpecsételte sorsukat.

A britek fölényes túlerőben voltak, emellett azt is ki tudták használni, hogy a német hajók kimerültek és sérültek voltak hazaúton, így sem mozgékonyságuk sem fegyverzetük nem volt tökéletes állapotban (több német hajó a lőszerből is kifogyott a harc során). Menekülésüknek is legnagyobb akadálya az volt, hogy a Leipzig könnyűcirkáló a még régebben bekapott, de út közben nem – csak szárazdokkban – kijavítható találatok miatt túl nagy közegellenállással rendelkezett, ezért sebessége bőven elmaradt a brit hajóké’tol. Spee admirális nem akarta a “Lipcsét” és a rajta szolgáló embereket feláldozni, amikor pedig a szétszéledésről döntött már túl késő volt. A britek túlságosan felzárkóztak, és egymás után végezték ki a német hajókat. Maximillian von Spee-t a SMS Scharnhorst-tal együtt elnyelte a hullámsír. Az egyetlen túlélő a Dresden könnyűcirkáló volt. Életét csak annak köszönheti, hogy a brit oldal vezetője, Sturdee admirális számára fontosabb cél volt az, hogy a két nehézcirkáló (Scharnhorst és Gneisenau) és a fedélzetükön Spee admirális soha ne térhessen haza, minthogy az összes német hajót elpusztítsa és a német szétválás után a flottáját kettévágja és egyik részét a “Drezda” kivégzésére küldje. Az angolok alig szenvedtek veszteséget a csatában.

Az Indomitable ezalatt az Északi-tengeren aratott győzelmet a Blücher nehézcirkáló ellen a Dogger Bank-i csatában 1915. január 25-én. A britek célja itt a német flotta partvidéktől való távoltartása és ezzel való kivéreztetése volt. A britek 5 db csatacirkálóval rendelkeztek, amiből az Indomitable volt a legöregebb, de így is tudták tartani a lépést a még elavultabb hajóval rendelkező német flottával. A leghátsó Blücher nehézcirkálót komoly tűz alá vették, mialatt a németek a britek vezérhajójára a Lion-ra “fókuszáltak”. Az első komolyabb kár a Lion-ban keletkezett, az egyik lövés telibe találta az elülső lőszerrekeszt, a robbanás következtében a hajó oldala felszakadt, és víz öntötte el a hajó elejét, ami a motortérbe is bejutott. A Lion emiatt lelassult és kiesett a harcból. Amikor már a csata kezdett derűsödni német oldalról, a Blücher szintén találatot kapott a lőszerrekeszébe és a motorterébe is, a károk miatt pedig belassult. A britek így onnantól a német megsebzett cirkáló kivégzését folytatták. A többi német hajó lőszerének fogytán volt, így képtelenek voltak segíteni bajtársukon. A Blücher önfeláldozásával a többi német hajó megmenekült és sikeresen eljutott a baráti kikötőbe. A brit oldalon 47, a németen közel 1,200 ember vesztette életét.

Legnagyobb harc viszont mind a három Invincible osztályú cirkálónak nem volt más, mint a Jütlandi csata 1916. május 31-én. A kezdeti üldözésben nem vettek részt, mivel nem Beatty 1. és 2. csatacirkáló századába, hanem a Hood vezette 3.-ba kerültek, amiben a HMS Invincible volt a vezérhajó. Csak a csata kezdete után két órával, fél hatkor csatlakoztak az ütközetbe, viszont elég hamar letették névjegyüket, 6 órakor az Invincible megszerezte első “killjét”. Áldozata az SMS Wiesbaden volt, amely ugyan még minimálisan harc- és úszóképes maradt, de teljesen mozgásképtelenné vált. A brit csatahajók a hatótávján kívülről mind belelőttek párat, amikor elhaladtak mellette a fő német flottát üldözvén, amire a Wiesbaden csak torpedókkal tudott válaszolni.

Hood három Invincible osztályú csatacirkálója egyesült Beatty 4 maradék csatacirkálójával, és együtt folytatták a német flotta üldözését. Eközben északról Jellicoe csatahajói próbálták elzárni a németek útját. A németek a brit cirkálók és csatahajók egyesülésekor történt káoszt kihasználva csúnyán megsebezték és hatástalanították a Warrior nehézcirkálót és a Warspite csatahajót, illetve elsüllyesztették a Defence nehézcirkálót. A sikereken felbuzdulva a németek csökkentették a távolságot, így viszont beértek a 3 Invincible hatótávolságán belülre. Az HMS Indomitable lövéseit megosztotta az SMS Derfflinger és az SMS Seydlitz csatacirkálók között megpróbálva lefoglalni őket, míg az Invincible, az Inflexible és a Lion mind Hipper zászlóshajója – a szintén Derfflinger osztályú – az SMS Lützow elszüllyesztésére koncetrált. Cserébe azonban felkínálták magukat is a viszontválaszra, mivel a Derfflinger-ek szintén 8 db 30 cm-es ágyúval rendelkeztek és célba vették Hood zászlóshajóját, az HMS Invincible-t, amit a két német csatacirkáló össztüze 90 másodperc alatt elsüllyesztett, Hood a fedélzeten életét vesztette. [Az Invincible(sérthetetlen) névre keresztelt hajó, amit Fisher szándékosan csak minimális páncélzattal látott el, mivel szerinte mozgékonysága elég védelm volt a számára 90 másodpercig bírta: “ironic”.]

Persze a Lützow sem úszta meg sértetlenül, a találatok miatt rengeteg víz ömlött be a test elülső részébe, ami miatt vissza kellett vonulnia, Hipper egy torpedócsónakra szállt, hogy egy másik csatacirkálóról folytassa a csata irányítását. Miközben a britek habár meggyengülve továbbra is üldözték őket próbálva végrehajtani egy bekerítést. A hatástalanított Wiesbaden még halálában is mart egyet, az egyik torpedójával sikeresen eltalálta a magát biztonságban érző HMS Marlborough csatahajót, ami ettől lelassult és ideiglenesen kiesett az üldözésből.

A brit terv viszont így is teljesedni látszott, hiába hajott végre a német flotta tökéletes 180 fokos kitérő manővereket. Scheer admirális, hogy elkerülje a teljes bekerítést, Hipper csatacirkáló századát elterelésképpen egy frontális támadásra kérte, míg a csatahajókkal megindított egy kitörést dél felé. Hipper még a csónakon tartózkodott, így a parancsot Hartog kapitány hajtotta végre sikeresen, még annak ellenére is, hogy a 4 csatacirkálóból csak a Moltke és a Seydlitz volt harcképes, a Derfflinger és a Von der Tann csak azért tartott velük, hogy megossza a brit csatahajók tüzét. Csodával határos módon, nem csak mind a négy német hajó túlélte a megmérettetést a félelmetes túlerő ellen, de Hippernek még sikerült a Moltke cirkálóra is felszállnia a harcok legnagyobb pokla közben épségben.

A Lützow nem volt ilyen sikeres, a sok találat és a szivattyúk meghibásodása miatt egyre jobban süllyedt és a legénység hiába próbált mindent megtenni a hajó megmentéséért, az már annyira elmerült, hogy képtelenség volt bizotnságos vizekre jutni vele. A kapitány éjjel 2-kor elrendelte a hajó elhagyását, majd mikor mindenki már csónakokon volt, baráti tűzként megtorpedózták, hogy ne juthasson semmi képpen ellenséges kézre. A hajón 115 ember vesztette életét, aminél csak a Derfflinger vesztett több embert: 157-et. A Lützow volt az egyetlen nagyobb német hajó, amit a britek elsüllyesztettek a Jütlandi csata alatt, és ezt az Invincible osztályok tették. (Igaz a hajó nem a csatában közvetlenül, hanem utána hazafele úton süllyedt el a sok elszenvedett sérüléstől.)

A britek sokkal nagyobb vereségük – az Indefatigable, a Queen Mary és az Invincible elvesztése miatt – átszervezték flottájukat. Ezen átszervezések miatt, és mivel ezután a németek is óvatosabbá váltak, a két maradék Invincible osztályú cirkáló – az HMS Inflexible és az HMS Indomitable – már nem vett részt nagyobb csatában. A háború után Chile tervezte a megvételüket, azonban ennek híre kiszivárgott és Chile tengerészeti vezetésének felháborodása* illetve a magas költségek miatt a vásárlás sosem ment végbe. A két cirkálót a britek 1921-ben szétszerelték és az alkatrészeket eladták.

*Chile hadvezetése a saját fejlesztéseket illetve a tengeralattjárók és tengerészeti repülőgépek szolgálatba állítását szerette volna, mivel szerintük az sokkal alkalmasabb volt a partvidék védelmére.

Játékban

A 2.03-as frissítéssel az Invincible osztályú csatacirkálók névadó, Jütlandi csatába odavesző darabja a HMS Invincible is a War Thunderbe kerül.

A játékba az Invincible világháború végi – 1917-es** – kiszerelésben kerül be, azaz lesz légvédelmi fegyvere, egy darab 76 mm-es ágyú, [Tehát a gaijin erre csak azért felszereli, hogy az elsö világháborús gépek elleni légvédelmi fegyvert, a sugárhajtású gépek kinevessék?] és egy darab 47 mm-es ágyú. [Hogy ezt hol találta a gaijin?]

Persze a valóságtól való eltérések/változtatások itt sem állnak meg, a 102 mm-es ágyúk ugyanis a tornyokról hiányozni fognak, helyette PVI beépítéssel kerül a 18 helyett 12 db 102 mm-es ágyú a cirkálóra. [Itt újabb probléma, hogy ezen rendszert az Indomitable használta.]

Persze a megszokott történelemhütlenségen átugorva az HMS Invincible egy nagyon komoly fegyverzettel és méretéhez képest kiváló sebességgel rendelkezö cirkáló lesz, amely tökéletesen ki fogja majd tudni egészíteni, a már játékban található – vele egyidös – Dreadnought és Colossus csatahajókat.

**A hajó elsüllyedésének, és az osztályára rászerelt fegyverzet időpontjának eltérésétől most tekintsünk el.