Nagy Britannia 1906-ban megalkotta a Dreadnought csatahajót, amivel új utat nyitott a csatahajófejlesz’tes történetében, emellett viszont egy másik osztály, a cirkálók felhasználását és meghatározását is forradalmasítani kívánta, az Invincible osztályú csatacirkálóval.
A Tsukuba volt, az első teljesen saját építésű japán cirkáló. Sebessége, fegyverzete és páncélzata, komoly tiszteletet érdemel, de hibái és a nemzetközi politika beárnyékolta sorsát.
A Zara a Trento lassabb, de páncélozottabb “testvére” volt, kiváló védelme komoly fejtörést okozott a szövetségeseknek, de a hatalmas túlerővel nem tudott mit kezdetni.
A Regia Marina (Olasz Királyi Tengerészet) az első világháború után fejlesztésbe kezdett, lecserélve a régi és elavult hajóikat, azonban be kellett tartaniuk az 1922-es Washingtoni határozatot, amely komoly megkötéseket rótt a hajóépítésre.
A Deutschland még az első világháború szellemében, páncélhajónak épült, a két világháború között páncélozott cirkáló besorolást kapta, ami később a nehézcirkálók alosztályává vált.
A KMS Prinz Eugen azon kevés német hajók egyike, amely túlélte a világháborút. Kiváló összhangra talált benne a mozgékonyság, a tűzerő és a védelem.
A Pensacola volt az első amerikai cirkáló, amely betartotta a Washingtoni egyezmény megkötéseit, lássuk mi lett belőle.
Németország első nehézcirkálója, a leghosszabb életűt (Prinz Eugen) atombomba vitte a sírba.
A japánok az első világháború után teljes flottájuk felújításába kezdtek. A Furutaka is az ekkor megkezdett új hajók közé tartozott, amit ereje miatt nehéz cirkálónak soroltak be a nyugatiak, annak ellenére, hogy könnyebb volt, mint az ellenfél oldalán található könnyűcirkálók.