Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

Itália nemzetei a történelem hosszú útján folyamatosan komoly uralommal bírtak a Földközi-tenger felett. Ez a nagy Olaszország létrejöttekor csak még jobban megerősödött, a Garibaldi kezdeményezésével és hadjárataival ‘egyesített’ ország pedig csak még nagyobb hatalommá vált Európa déli felén.

1906-ban az HMS Dreadnought híre Olaszországba is elért. Az olaszok a századfordulón már elkezdtek egy reformot a hajóépítésben, ami az egyesített és összpontosított tűzvezetést tette meg fő célpontjának.

Fejlesztés

Addig a pontig az olasz csatahajók rengeteg különböző űrméretű fegyverből álltak, amelyeknek csak harmada, bizonyos szerencsésebb esetekben fele tudott csak egy célpontra tüzelni.
(Példaként a megelőző Regina Elena csatahajó osztály fegyverzete két* 30 cm-es, 12 db 20 cm-es, 6 db 15 cm-es és 16 db 76 mm-es ágyúból állt.)
[*1-1 a hajó elején és hátulján egyes tornyokban]

Az új csatahajó tervezésekor ezt megváltoztatták, minden főágyúnak alkalmasnak kellett lennie, hogy ugyanazon célpontra képesek legyenek lőni, amelyhez az azokat befogadó tornyoknak a hajó hossztengelyén egy ‘oszlopban’ (egymás mögött) kellett elhelyezkednie.

A fejlesztéskor nemcsak a Dreadnought, de a német Nassau és Helgoland, a japán Kawachi és az Egyesült Államok South Carolina osztályú csatahajóinak tapasztalatait is felhasználták, ami kivételes hírszerzési képzettségről adott tanúbizonyságot, ugyanis a Dante Alighieri-röl elnevezett hajó utóbbi kettővel egyidőben (velük párhuzamosan) készült.

Tulajdonságok

A Dante Alighieri még egy sajátos és forradalmi újítást is magába foglalt. A többi korszaktársával ellentétben, ugyanis a tornyait 3 löveg befogadására alkalmasnak tervezték, ezáltal a hajófedélzet területének sokkal kisebb elfoglalásával is képesek voltak ugyanakkora tűzerőt biztosítani, emellett pedig a még jobb páncélvédelemmel rendelkező tornyok (kevesebb számuk miatt) sem jelentettek akkora terhet a hajó tömege szempontjából.

A tornyokat Giuseppe Tavola, az Ansaldo főmérnöke kettesével a hajó elülső és hátulsó részre tervezte úgynevezett ‘superimposing’ elhelyezésben (a hajó közepéhez közelebbi torony ‘átlát’ az előtte lévő fölött), ahogy azt az USA végrehajtotta South Carolina csatahajó megépítésekor.

Azonban ezen elhelyezés nagyon sok hátrányos következménnyel járt. A tömeg a hajó elején és hátulján összpontosult, így habár a súlypont középen maradt, az irányváltást meglehetősen nehezítette és nagymértékű sodródást okozott. Emellett, hogy a két középponthoz közelebbi torony ‘átlásson’ az előtte lévő felett azokat meg kellett emelni. Ez nem csak a hajó súlypontját emelte meg, de a megemelt tornyok esetén a lőszeremelő felső részét így közvetlen találat is érhette volna, ami további páncélozást tett volna szükségessé. Az Olasz Haditengerészet főmérnöke Edoardo Masdea emiatt két tornyot áthelyeztetett a hajó középső részére az elsődleges és másodlagos híd illetve kémények közé.

A hajó fő fegyverzetét 12 db 30.5 cm-es 46 űrmérethosszúságú ágyú jelentette 4 toronyban hármasával elosztva.
Másodlagos fegyverzete oldalanként 6-6 db 12 cm-es 50 űrmérethosszúságú ágyúból állt, amelyek a szélső tornyoknál két-két dupla 12 cm-es löveget tartalmazó toronnyal voltak kiegészítve, összesen 20 db 12 cm-es ágyú helyezkedett el a csatahajón. Ez egy újabb forradalmi ötlet volt az olaszok részéről, a tornyokban elhelyezett másodlagos ágyúk védelme legalább annyira kiemelkedő volt, mint a hajó oldalába besüllyesztetteké, viszont kiteríthetőségük és mozgási sebességük előbbit bőven felülszárnyalta, ez pedig a Dante-t kortársai fölé emelte kisebb hajók elleni hatékonyságban.
Csónakok ellen 13 db 76 mm-es 50 űrmérethosszúságú ágyú védte, amelyek nagy része a tornyok tetején és a fedélzet megemelt pontjait helyezkedett el. 1909-es hajó lévén légvédelmi fegyverrel nem rendelkezett, mert a harci repülés, mint fogalom nem is létezett akkor.

Végsebessége a korabeli 20-21 csomó helyett 22.8 volt (42.23 km/h), ezzel bőven megverve minden addigi csatahajót, de még a legtöbb csatacirkálóval is képes volt felvenni a versenyt. A meghajtásról 4 db Parsons gőzturbina gondoskodott, amelyek külön-külön közvetlenül hajtottak egy-egy hajócsavart, a 32,000 lóerős teljesítményhez 23 db Blechynden kazán működtetése volt szükséges.

A 20.000 tonnás tömeg nagyon alacsonynak volt mondható csatahajóhoz képest, ez is közre játszott a magas végsebességben. Azonban még a 3-as tornyok miatti súlytakarékos megoldások ellenére is ez bizonyos gyengepontokat jelentett a hajó páncélzatán.

Az övrészt a csatahajókon átlagosnak mondható 256 mm páncél borította, amely a széleken 203 mm-re vékonyodott, az oldalsó ágyúkat 102 mm páncél védte, míg a főtornyokat és a hidat szintén 256 mm, legfontosabb részeken 305 mm. A válaszfalak 51 mm vastagok voltak amely kifejezetten jónak mondható. Viszont közeledve a tömeghatárhoz, ami az eredeti 23 helyett húszezerre lett csökkentve, valahol spórolni kellett, ez pedig a fedélzeti páncél volt.
A hajót felülről csak 102 mm páncél borította, ami kevésbé fontos helyeken 38 mm-re vékonyodott. Ez azt jelentette, hogy a felülről vagy nagy ívben érkező lövedékek komoly károkat voltak képesek okozni, így a parti erődítmények és a nagyobb kaliberű ágyúk komoly veszélyt jelentettek rá.

Szolgálat

A Dante Alighieri vízre-engedése 1910. augusztus 20-án történt meg, az első világháborút végigszolgálta, de nagyobb esemény nélkül. Gyengepontjai miatt parti erődítmények támadásában és tengerparti bombázásokban nem vett részt, sebességét kihasználva az ellenséges hajók rajtaütésszerű támadására való gyors reakciókra készítették fel, azonban ilyenek nem történtek, így tengeri ütközetek aktív részvevője sosem lett.

A háború és az új olasz kormány megszervezése után 1923-ban egy nagyobb felújításon esett át, ahol a hidat felújították, a távolság és célbemerő eszközöket újakra cserélték, a kéményeket meghosszabbították a látóviszonyokat javítva, a 76 mm-es ágyúkat pedig dupla 40 mm-es Vickers légvédelmi lövegekre cserélték.

A Dante-re azonban már ekkor rossz szemekkel nézett az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország, akik nem csak a “vesztes országokat”, de például Olaszországot is megpróbálták minél inkább ellehetetleníteni, és minden külső területétől megfosztani. Olaszországra leginkább az Egyesült Királyság és Franciaország helyezett politikai és gazdasági nyomást, mivel szerették volna a Földközi-tengert teljesen kisajátítani és megfosztani Olaszországot a tenger feletti bármilyen uralmi jogától.

Az olaszok nem tudtak mit tenni, engedve a nyomásnak szétszerelték a hajót. Habár a harmincas évek közepén Mussolini az olasz gazdaság felemelkedése és a Közép-Európai államok megerősödése nyomán fontolóba vette a Dante újbóli összerakását a tökét inkább újabb sokkal fejlettebb hajók tervezésére és építésére költötte, így a Dante sorsa szomorúan ért véget. Nem dicsőségesen egy csatában, nem egy nagyobb, fejlettebb ellenfélnek esett áldozatául, hanem az antant politikai játszmáinak.

Oroszország a Dante elkészítése után megvette annak kezdeti terveit az Ansaldo-tól és azokat felhasználva küldték el a német Blohm und Voss-nak a alapkoncepciójukat az új kívánt csatahajóra, így akár azt is lehet mondani, hogy az olasz-német ‘származású’ orosz Gangut osztály a Dante Alighieri féltestvére.

Játékban

A 2.07-es frissítéssel a Dante Alighieri is bekerül, mint a War Thunder első olasz csatahajója.

Tekintve, hogy a Poltava mennyire OP a játékban reménykedhetünk abban, hogy a Dante is erősen eredményes lesz, bár kérdéses, hogy a Gangut osztályú csatahajó eredményességéhez mennyire járul hozzá a szovjet járműveken általánosan érzékelhető buff.

További örömre adhat okot, hogy a Dante Alighieri egy a 1923-as korszerűsítés közbeni állapotban kerül be a játékba, ez azt jelenti, hogy habár nem a teljes modernizált változatot kapjuk, már lesz rajta pár 40 mm-es Vickers légvédelem, így nem leszünk teljesen védtelenek a légitámadásokkal szemben.