Bemutatók

SMS Von der Tann — a csatacirkálók ősapja

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

Az Egyesült Királyság hatalmas fegyverkezésbe kezdett a 20. század elején, az európai és ázsiai partvidék teljes uralmának megszerzése céljából. Németország féltve gyarmatai biztonságát, és az Északi-tenger feletti uralom teljes elvesztését maga is hajófejlesztésre kényszerült.


Fejlesztés

1906-ra ez a Dreadnought csatahajók, az Invincible csatacirkálók, és egyéb brit hadihajók fejlesztése miatt még sürgetőbbé vált. A németek meghirdettek egy tengerészeti konferenciát, ahol a legtöbb tengerészeti vezetőjük, admirálisuk, fejlesztőik és maga a II. Vilmos császár is részt vett, hogy megtervezzenek egy teljes német flotta felújítását megcélzó tervet, annak lépéseit és útját.

Különböző hajótípusok teljes sorának fejlesztéséről döntöttek, a legújabb fejlesztések és megoldások felhasználásával, amelyek új lehetőségeket is nyitottak számukra a tervezés folyamán.

A forradalmi Parsons típusú gőzturbina hatalmas teljesítménye miatt a cirkálók addig elképzelhetetlennek számító 20,000 tonnás tömeget is elérhettek, úgy hogy emellett meg tudták tartani a szükségesnek számító 25 csomós (~46 km/h) sebességet. Erejük mellett fogyasztásuk is kiválónak bizonyult, még nagy sebességen is tengerészeti mérföldek ezreinek megtételére voltak képesek.

Ezen tömegkorlát lehetővé tette a cirkáló számára, hogy még az angol hajókhoz képest felsőbbrendű sebesség mellett is kiváló páncélzattal és halálos fegyverzettel rendelkezzen.

Utóbbinál heves viták alakultak ki a németek körében. Maga az elhelyezés is viták tárgyát képezte, az első és a hátsó toronyba, mindenképpen 2-2 ágyút szerettek volna, viszont a középső részen elhelyezett főágyúk elrendezésében már nem volt ekkora egyetértés. A dupla tornyok nagyobb védelmet és komolyabb pusztítóerőt jelentettek, viszont korlátozták a betekintési szöget, az egy ágyúval felszerelt kisebb tornyokra pont ellenkező érvek szóltak. Végül a császár a dupla tornyos megoldás mellett döntött, amelyet a Colossus-hoz hasonló hosszirányban eltolt megoldás szerint szereltek fel, hogy oldalirányba az összes ágyúval tüzelni lehessen.

A legnagyobb vitát viszont a fegyverek kalibere jelentette, ezen témában az admiralitás két részre szakadt. A törésvonalat az határozta meg, hogy ki mire szerette volna az új cirkálót felhasználni. Az egyik oldal rombolók és cirkálók elleni feladathoz szükséges nagyobb tűzgyorsaság érdekében (a hatótávolság feláldozásával) a kisebb 20.3 és 24 cm-es ágyúk mellett érvelt; míg a másik oldal a frontvonalban csatahajók ellen szerette volna felhasználni a cirkálót, amihez 30 vagy 35 cm-es ágyúkat szerettek volna beleszerelni, mivel azok páncélzatának átütésére csak ezen nagyobb kaliberek voltak képesek.

Utóbbi tömege túl nagy volt, így a cirkálót nem tudták volna megfelelően bepáncélozni a feladatra, de a császár ennek ellenére is próbált kompromisszumos megoldást hozni, és a 28 cm-es SK L/45 ágyúk felszereléséről határozott.

A döntést lehet kétféleképpen is értelmezni. A 28 centis ágyúkkal a hajó mindkét feladatra alkalmassá vált, viszont egyikben sem lett kiemelkedő. Az ágyúk tömege engedte a cirkáló komolyabb bepáncélozását, viszont átütése elmaradt attól, hogy a csatahajókkal szemben egyenrangú csatát vívhasson, a 20 másodperces töltés pedig ugyan nagyon jónak számított, de a 20.3 cm-es ágyúk a rombolók ellen sokkal hatékonyabban tudták volna felvenni a harcot.


Tulajdonságok

Az új cirkálót Ludwig Freiherr von und zu der Tann-Rathsamhausen bajor tábornokról nevezték el, aki tehetségét a Habsburg és Francia Birodalom ellen folytatott háborúkban mutatta meg a 19. század közepén. A Német Birodalom létrejöttében eltagadhatatlan érdemei voltak, habár azt sosem élte meg.

A hajó építése még 1906-ban elkezdődött Hamburgban a Blohm und Voss gyárában, a 20,000 tonnás tömeghatár hatalmas szabadságot adott a fejlesztőknek, így tudtak a (meghatározott) fegyverzet, páncélzat és a mozgékonyság tökéletes egyensúlyára alapozni. A fegyverzetet előre megszabták, a mozgékonyságról pedig az új típusú turbinák gondoskodtak, a páncélzat kialakítása viszont teljes mértékben a Blohm und Voss-ra volt bízva.

A helyzetüket tovább javította, hogy a németek megoldásai sokkal hatékonyabbak voltak, így a tömeg sokkal nagyobb százalékát tudták a páncélzatra fordítani, 10%-kal kevesebb súlyt foglaltak le a Von der Tann-ban a szükséges modulok, mint a hasonló tömegű brit cirkálókon.

A kedvező helyzetet a németek ki is használták. A hajó övrészét 250 mm jó minőségű Krupp acél borította, ami függőlegesen a szélek felé 225, vízszintesen elöl 120 hátul 100 mm-re szűkült. Az öv mögött volt egy 170 mm vastag döntött páncél is, amely a szélek felé 120 és 140 mm-re szűkült. Az elsődleges hidat 250, a másodlagosat 200; a tornyot szemből 230, oldalról 180, felülről 90 mm páncél védte. A fedélzetet 25 mm vízszintes és 50 mm döntött páncél védte, a válaszfalak szintén 25 mm-esek voltak. A cirkálót emellett egy további 25 mm-es torpedóelleni páncélrésszel is ellátták, amely 4 m-re volt a hajótest külsejétől. A cél az volt, hogy a torpedókat ez aktiválja, így azok a hajóban semmi kárt nem tudnak okozni. A megoldás olyan jól bevált, hogy a Von der Tann immunis lett az ellenséges torpedótámadásokkal szemben, habár a közeli robbanások így is kisebb károkat okoztak. A széntárolók elhelyezésénél is a védettség maximalitása volt az egyik szempont.

A 4 db Parsons turbinát három külön részre osztották, ahogy a 18 kazánt is 5 részre, így a hajó még akkor is menetképes maradt, ha az egyik motorteret átütő találatok érték. Mindegyik turbina egy 3 ágú hajócsavart hajtott, az irányváltásért két kormánylapát felelt.
Az eredeti Parsons turbinák együttesen 42,000 lóerőt adtak le, azonban a német fejlesztők kiváló munkájának köszönhetően a német építésű meghajtás teljesítménye az angol változat majdnem kétszeresét közel 80,000 lóerőt biztosított a cirkáló számára, amivel sikeresen képes volt hosszabb távon is tartani az 50 km/h-s átlagsebességet, végsebessége pedig átlépte az 52 km/h-t.

A nagy teljesítmény a kiváló gyorsuláshoz is hozzájárult, de a Von der Tann mozgékonyságának többi aspektusára sem volt panasz. Komolyabb sebességvesztés nélkül 50 fokban tudott ‘kanyarodni’, de legerősebb irányváltásnál is sebessége csak az eredeti felére esett vissza, a bedőlése pedig ekkor sem haladta meg a 8 fokot.

A kiváló védettség és mozgékonyság mellé persze fegyverzet is kellett, amiről a négy (Colossus-nál megismert elrendezésű) toronyba elosztott 8 db 28 cm-es SK L/45-ös űrmérethosszúságú ágyú gondoskodott, egyenként 165 lőszerrel és 20 km-es hatékony lőtávolsággal. Másodlagos fegyverzete 10 db 15 cm-es és 16 db 8.8 cm-es ágyúból állt. Utóbbiból 4-4 a hajó elején és végén – a 15 cm-esekhez hasonlóan – páncélozott állásokban foglalt helyet. Légi célpontok ellen így csak 8 db volt használható. Mindegyik ágyú L/45-ös űrmérethosszúsággal rendelkezett.

A hajón 4 darab 45 cm-es torpedóvetőt is elhelyeztek. Egyet az orrán, egyet a tatján, kettőt pedig az oldalán. Összesen 11 torpedó volt elérhető újratöltésre.

A 15 cm-es ágyúk hatékony lőtávolsága 17 km volt, egyenként 150 lőszer állt rendelkezésükre. A 8.8 cm-es ágyúk, egyenként 200 lőszerrel, 10 km-es hatékony lőtávolsággal és 4 másodperces töltésidével rendelkeztek.

A cirkálóból egyetlen darab készült el 1908-ra SMS Von der Tann néven. Elkészülése után a Blohm und Voss a fejlettebb, még jobb fegyverzettel és mozgékonysággal rendelkező Moltke osztályú cirkálók építésére állt át.


Szolgálat

Az SMS Von der Tann sebessége mindenkit lenyűgözött, azonban hibái is hamar előjöttek. Az alacsony felépítmény ugyan a hajó súlypontját is alacsonyan tartotta, ezzel javítva mozgékonyságát, azonban harci helyzetben a magasan elhelyezkedő kilátópontok hiánya komoly hátránynak bizonyult.

A repülőgépek megjelenésével, a fedélzeten található 8 darab 8.8 cm-es ágyút leszerelték, és azok helyére dupla 8.8 cm-es légvédelmi ágyúkat tettek, emellett pedig további géppuskákkal látták el a hajót. Saját tengerészeti repülőgép vízből való kiemelésére pedig egy darut is felszereltek.

A háború kezdeti szakaszában csak kisebb csatákban vett részt, első komolyabb győzelmét az oroszok ellen érte el 1915-ben, 5 orosz romboló és egy nehézcirkáló ellen sikeresen szerepelt, kihasználva páncélozottságbeli fölényét, aminek köszönhetően az orosz hajók még csak sebet ejteni sem tudtak rajta, a közvetlen találatok ellenére sem.

A hajó ezután egy nagyobb csoport részeként felderítő feladatokat végzett, majd jött a Jütlandi csata. A Von der Tann szembe találta magát az angol vetélytársának számító Invincible fejlettebb változatával, az HMS Indefatigable cirkálóval. A tűzpárbajt a német hajó kezdte, mikor a brit 14 km-es távolságon belül ért. 14 perc és 52 lövés múlva, a brit hajó egyre több sebből vérzett, amikor egy találat berobbantotta a lőszerrekeszét. Mivel az első három lövéssel a Von der Tann megbénította a hátsó tornyot, az első lőszerrekesze pedig berobbant, a brit cirkálónak csak egy tornya maradt viszonozni a tüzet. A Von der Tann társa a Moltke továbbra is harcot vívott a Indefatigable társával New Zealand-dal azt lefoglalva, így a brit cirkáló semlegesítését az SMS Von der Tann könnyedén be tudta fejezni. További két sorozatlövést leadva egyiket a hajó motorterébe, másikat pedig a még épen maradt ellenség felőli oldalán található tornyába.

A feladatot ez gyorsan végre is hajtotta, azonban az angolok gyors reakciója így is meglepte, alig 6 perccel azután, hogy a brit cirkáló megadta magát és a kapitány elrendelte a hajó elhagyását, a Von der Tann oldalának hátsó részét a Barham csatahajó 38 cm-es ágyúival telibe találta 17 km-ről. Mire a németek ‘magukhoz tértek’ már 600 tonna víz árasztotta el a hajó hátsó részét, súlyosan rontva a mozgékonyságot. A németek viszonozták a tüzet, viszont a csata megfordult, most már a Moltke a lövéseivel nem azért akarta távol tartani a New Zealand-ot, hogy az ne tudja fedezni a csapattársakat, hanem hogy a Von der Tann-t ne tudják “fókusz” alá venni. A menekülő cirkáló helyzete egyre kilátástalanabb lett, a Barham mellé csatlakozott két másik csatahajó északról, míg délről a Tiger cirkáló is feltűnt a horizonton és 34 cm-es ágyúival brutális károkat okozott a német hajóban. Az első sorozattal azonnal telibe találta a hajó oldalsó tornyát, ami emiatt azonnal be is ragadt. Majd a találatok folyamatosan csak záporoztak a Von der Tann-ra, a csatahajók tönkretették az egyik kormánylapátot és próbálták mozgásképtelenné tenni a hajót, míg a Tiger továbbra is a tornyokra összpontosított, amiben nagyon sikeres volt, egy óra alatt mind a négy torony beragadt, 3 találattól, egy pedig amiatt, mivel a folyamatos viszonzott tűz következtében annyira felmelegedett a torony, hogy a visszarúgás okozta lökéshullámot a rendszer már nem tudta eléggé csillapítani/kezelni.

A Von der Tann teljesen védtelenül, de célpontként a csatában maradt, mivel így a motorterébe találatot kapó Moltke-ről le tudott venni egy kis terhet, aminek ezen sérülés miatt végsebessége 30 km/h-ra csökkent. A csatába becsatlakozó újabb brit csatahajó, a Revenge is kivette a részét a károkozásból, egy sorozata telibe találta a Von der Tann hátsó, másodlagos hídját, a ott tartózkodó legénységet megölve, de nem soká kezdett kedvezőbbé válni a helyzet, a tornyokat sikerült megjavítani, így a németek újra képesek voltak viszonozni a tüzet, illetve egy harmadik német cirkáló is a kötelékükbe csatlakozott. Nem sokkal ezután megérkezett két német 19. századi csatahajó is, így a Von der Tann egy komoly 4 óra hosszáig tartó csata után végül sikeresen megmenekült. Azonnal Wilhelmshaven kikötőjébe vezényelték, ahol a károkat 2 hónapon keresztül javították. A csatában 11-en vesztették életüket és 35-en sebesültek meg a 923 fős személyzetből.

Több nagyobb harcban már nem vett részt, a háború végével még ugyan a végső csapás tervének része lett volna, azonban a legtöbb hajóhoz hasonlóan a legénység fellázadt a parancs ellen, ami azt mondta, hogy a teljes összeomlás helyett hajtsanak végre egy végső támadást a brit flotta ellen, aminek győzelme esetén Németország megtarthatta volna az Északi-tenger feletti irányítását.

A legénységi lázadás miatt erre nem került sor, a Versailles-i békediktátum pedig elrendelte, hogy a hajót el kell pusztítani, így a hajót saját legénysége süllyesztette el (előtte a tornyokat leszerelték róla parti ágyúnak). Érdemeihez képest teljesen méltatlan véget ért a sorsa.

Még méltatlanabb, hogy 1930-ban a britek kiemelték a tengerből, szétszerelték majd alkatrészeit darabonként eladták. Így az SMS Von der Tann számára még a végső hullámsír sem adatott meg.


Játékban

A 2.03-as frissítéssel a War Thunder-be is bekerül az SMS Von der Tann.

A játékba (már megszokottan) első világháború előtti állapotában érkezik, ez a légvédelmi fegyverzet teljes hiányát jelenti, így a légi támadásokkal szemben ő is teljesen védtelen lesz.

Ennek ellenére kiváló mozgékonysága, és brutális páncélzata így is egy nagyon kellemes Tier V-ös hajóvá fogják tenni, habár azt ne várjuk, hogy a valósághoz hasonlóan 34 és 38 cm-es ágyúk lövéseit bírja órákig.

Sajnos a játékban a hajók sérülési modelje elég hibás, ahol a csónakok 2 cm-es gépágyúja is képes elpusztítani percek alatt egy cirkálót vagy csatahajót.
[Megtörtént eset: Graf Spee, 80% HP, kis csónak meglövi a légvédelmi ágyút, attól az felrobban és kettétörik a hatalmas hajó.]

5 replies »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s