Bemutatók

Sparviero osztályú rakétaindító szárnyascsónak

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

A Sparviero osztályú rakétaindító szárnyascsónakot a partiőrség számára az olasz tengerpartok védelmére építették, de Japán is vásárolt belőle, kimagasló tulajdonságainak köszönhetően.


Története

A Sparviero-t egy a Boeing által a második világháború után lefoglalt olasz hajógyárban kezdték el fejleszteni a 70-es években. A cél az volt, hogy felülmúlják a USS Tucumcari-t az olasz szakemberek tudásának segítségével, akik szinte a legjobbak voltak a Földközi-tenger szerű közepes méretű tengerekre való hajóépítésből.

Az első csónak 1971-ben készült el, ’73-ben tették vízre, és ’74-ben állt szolgálatba, majd az évek során további 6 került vízre, a 7 db Sparviero osztályú csónakból álló osztály minden tagja 1984-re lett szolgálatba állítva.

A csónak feladata egyszerű volt, egy tengeri invázió esetén a partok védelme, illetve járőrszolgalat. Célja a gyors reagálás, az éjszakákat dockban töltötte, így az alvóhelyiséget, és a nagyobb tankot is ki lehetett spórolni belőle. A nagyobb hatótáv érdekében két meghajtással látták el, a turbinát teljes sebességen való haladáshoz használták, de beépítettek egy dízelmotort is kiengedhető hajócsavarral, amivel kis sebességen(15 km/h) tudtak haladni. Ezen sebességen, a csónak nem emelkedett ki a vízből szárnyaira, hanem hagyományos módon siklott a víz felszínén.


Tulajdonságok

A két meghajtás együtt nem tudott működni, a 10 fös legénységnek a feladat alapján kellett választania az 5,000 lóerős Rolls-Royce Proteus 15 gázturbina, és a 290 lóerős Isotta-Fraschini ID38N6V dízelmotor közül, előbbi a 60 tonnás csónakot 93, míg utóbbi 15 km/h-ra tudta felgyorsítani.
Hatótávolsága a nagyobb sebességen 740, a kisebben 1940 km volt. (összeadható)

A csónak nagyon rövid volt, mindössze 23 m, ez megnehezítette az észlelését és bemérését, az ellenségek számára, viszont korlátozta a csónak felfegyverezhetőségét is.

A orrára egy Oto Melara (Otobreda) 76 mm-es automata ágyút helyeztek, ez alkalmas volt vízi, földi és légi célpontok megsemmisítésére is. (Ennek földi járműre fejlesztett változata szerepel az Otomatic harckocsin)

Emellett a tatra felszereltek két Otomat hajó elleni rakétaindító rendszert. Ezen önvezérelt rakéta, képes volt elérni akár a 180 km-re lévö célpontokat is 1100 km-es óránkénti sebességgel. A pusztítóerőről a 210 kg-os robbanófej gondoskodott, amit feladathoz mérten lehetett kiválasztani/felszerelni.
A célpont kiválasztását, bemérését és követését egy teljesen automata rendszer végezte, a rakéta elindításához, még csak a csónakot sem kellett az ellenfél irányába kormányozni.

Japán

A csónak nagyon megtetszett a Japán Haditengerészetnek is 1991-ben 12-t rendeltek Olaszországtól, hogy lecseréljék velük az elavult PT 11 csónakjaikat. Az első kettő még abban az évben a harmadik pedig 2 év múlva érkezett meg Japánba. (A további 9 sorsát, majd a Szolgálat részben fogjuk taglalni.)

A japánok a fegyverzetet leszámítva semmit alig módosítottak a megkapott csónakokon. (Azokat mindig szokták, hogy ne kelljen az exportőr országtól folyamatosan lőszert vásárolniuk.) Az Oto Melara 76 mm-es tengerészeti, többcélú automata ágyúját egy 20 mm-es M61 Vulcan gépágyúra cserélték, míg a két Otomat rakétaindító helyett felszereltek négy darab type 90 rakétaindító rendszert. Ezek szintúgy önvezérelt hajó elleni rakéták indítására voltak alkalmasak.

Az gázturbinákat később lecserélték amerikai General Electric LM500-ra, mivel ahhoz sokkal könnyebben tudtak szerezni alkatrészeket, a karbantartásokhoz és javításokhoz. Az új meghajtás 5200 lóerő leadására volt képes.


Szolgálat

A 10 elkészült Sparviero közül közvetlen harcban egyik sem vett részt, helyi feladatok ellátására, viszont gyakran alkalmazták. Gyorsasága, és kis méretéhez képest tiszteletet parancsoló fegyverzete biztosította, hogy a szolgálatba állító ország, gyorsan tudjon reagálni bármilyen konfliktushelyzetre, amely a partjainál történik.

A fejlesztését (közvetetten) az Egyesült Államok indíttatta el, fejlesztésének beszüntetésében pedig közvetlen szerepe volt. Az USA a 80-as évek elején a szövetségeseire rákényszerítette a Pegasus osztályú szárnyascsónakok használatát(egységesítését), amivel minden hasonló típusú nemzeti fejlesztést megöltek. Ezen áldozatok közé esett a Sparviero is, emiatt és Japán fizetési problémái miatt a távol-keleti ország a további 9 megrendelt, de még ki nem fizetett és el nem készített Sparviero csónakról is lemondott.

Az olaszok a csónak fegyverzetének fejlesztésén dolgoztak, hogy annak helicopterekkel szemben való gyengeségét kiküszöböljék, illetve egy fejlettebb 6400 lóerős Alison gázturbinát akartak a további megépített darabokba szerelni, de ez már sohasem történt meg. Az olaszok 90-es években, míg a japánok 2010-ben vonták ki őket a szolgálatból.


Játékban

A War Thunderbe először, a Sparviero Japán export darabjai kerülnek be premiumként az 1.89-es frissítésben.

Kis mérete és nagy sebessége miatt a eltalálása komoly problémát fog majd jelenteni az ellenfelei számára, míg fegyverzete mind csónakokra, mind a közelébe merészkedő légi célpontokra halálos veszély jelent majd.

A Gaijin előre felhívta mindenki figyelmét, hogy a rakéták, nem biztos hogy működni fognak, azt csak az 1.89 napján fogjuk biztosan tudni.
(“Leak szerint tuti nem sikerül megcsinálni a rakétarendszert 1.89-re.”)

Ha valaki ennek ellenére is szeretné a dockjában tudni eme szélsebes, tömzsi halálosztót az 20 euróért megteheti és mellé jogosultságot kap a japán vízi járműág azonnali fejlesztésére, amint azok bejönnek az 1.89-es frissítésben.

Reklámok

3 replies »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s