Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

Páncélos osztály feltöltése

Ahogy már a előző részben említettük, 1928-ban Magyarországnak sikerült létrehoznia az első páncéljárműves hadosztályát, ez egy osztálytörzset, egy harckocsiszázadot, két páncélgépkocsi századot és egy páncélvonatot tartalmazott. Ezeknek a járművekkel való feltöltése jelentette a Hadvezetés számára a következő nagy feladatot.
Mivel már a rendőrségi kötelékbe való 12 darab páncélgépkocsi beszerzése is külföldről való behozatallal szinte megoldhatatlan volt, ezért egész századok feltöltésére csak a hazai harcjárműgyártás lehetett a megoldás. Ez azért is előnyös és kívánatos, mert így a karbantartás és a fejlesztés is egyszerűbb, illetve a hazai ipar fellendülését is elősegíti.

Persze a tervezés hosszú folyamat és alapok nélkül nagyon nehézkes. Ennek felgyorsítására a Kormány mindenképpen próbajárművek valamilyen módon való beszerzésével próbálkozott, a hadosztályokat pedig jobb híján először az elavult vagy más országok által leselejtezett harcjárművekkel töltötte fel, elsőre példa a sok év után újra összerakott állapotban lévő LK-II harckocsi, ami már 10 éve az elrejtése korában is elavultnak számított; második metódust a páncélgépkocsiknál találunk, itt az olaszoktól vásárolt FIAT F2 személygépkocsikat látták el vékony vaslemezekkel páncélzat gyanánt. A többi helyet farostlemezekkel felszerelt magyar és német BMW gépkocsikkal és teherautókkal töltötték be.

A gyártás még egy hatalmas hibába ütközött, a korszerű szomszédos német harckocsik tanulmányozása arra a következtetésre juttatta a gyártókat, hogy a modern harckocsik gyártása könnyű- és nehézfémek nagyobb mértékű használata nélkül elképzelhetetlen. Ezek hazai lelőhelyeit, viszont a békediktátumban elszakították az országtól, a “vesztesek” a saját gyáraikat nem tudták megfelelő mennyiséggel ellátni a lerombolt iparuk és a hatalmas sarcoltatásuk miatt, így azoktól a rendelés értelmetlen lett volna. a “győztes” hatalmak pedig nem nagyon voltak hajlandóak az első világháborúban ellenük harcoló országok gazdasági fejlődéséhez bármilyen módon hozzájárulni, így a nyersanyagok beszerzésének opciója itt sem volt adatott számunkra.

Import beindulása

Olaszország a húszas évek eleje óta folyamatosan fejlődött, így a harmincas évekre már teljesen kifejlett iparszektorral rendelkezett. Ennek következtében Magyarországnak 1928 végére valódi harckocsik beszerzésére is lehetősége nyílt, a Magyar Kormány olaszbarát politikája eredményeként sikerült Olaszországtól 5 darab FIAT 3000B típusú könnyű harckocsit vásárolni. Ezeket kiképzés és rendőri szolgálat elvégzésére alkalmas páncélkocsiként szétszerelt állapotban hoztak hazánkba, ezzel megtévesztve a még ekkor is szigorúan reánk meredő szemekkel figyelő Antant hatalmakat bizottságait, összeszerelés után a RUISK harckocsiszázadához osztották be.

A következő előrelépést Straussler Miklós Angliában élő járműmérnök hozta el, aki a Brit Hadügyminisztérium számára, az új angol AC-I páncélautót  a csepeli Weiss Manfréd gyárban készítettette. A Honvédelmi Minisztérium szemlézte az új járművet, de mivel nem találta megfelelő minőségűnek árához mérten, ezért a saját felhasználásra nem rendelt a járműből.

Az újabb lehetőséget Olaszország szolgáltatta, aki a harckocsik alkatrészeinek küldeményével, szétszerelt állapotban, ugyancsak mezőgazdasági vontatórészeknek álcázva, az új Carden Loyd Mark VI., szintúgy angol, Olaszországban is gyártott páncélautó egy darabját is elküldte próbára. Ezt a Haditechnikai Intézet munkatársai összerakták, de ez sem felelt meg a kívánalmaknak.

A magyar fejlesztés folyamatosan zajlott, a környező országokban komoly vita indult el a hadosztályok motorizálásának szükségességéről, ebben a vitában (vagy annak hatására) a magyar fél is a gépesítés mellett döntött. A fő átütőerőt harckocsik vezették volna, a gyalogságot pedig teljes mértékben motorizálni akarták, a harckocsik oldalát gépesített gyalogság védte a tervezet szerint. Magyarország az elsők között vette át a
a könnyű/közepes/nehéz harckocsik doktrínáját, a gyalogsági/lovassági/átütő harckocsik helyett. Elsődlegesen forgótoronnyal és abban kisebb 40-60 mm átmérőjű ágyúval felszerelt könnyű harckocsikat és felderítési, közelbiztosítási, összeköttetési és üldözési feladatra géppuskákkal felszerelt forgótornyos páncélgépkocsikat akartak, minél gyorsabban rendszeresíteni.

Ezeket foglalta keretbe az 1932-ben hozott új honvédségi szervezési rendelet. Ez tartalmazott még egy felállítandó Magyar Királyi Honvéd Gépkocsizó Csoportot, amelybe egy gépkocsizó puskaszázad, egy motorkerékpáros-szakasz, egy könnyűharckocsi-század, egy páncélgépkocsi-század és két gépvontatású tüzérüteg-század került. Ez lett a később teljes motorizáción átvezetni tervezett magyar gyalogság magja.
A páncélharckocsi hadosztályt is átszervezték, a harckocsi-századok ezentúl 11 könnyű- és 5 közepes harckocsit foglaltak magukba, a páncélgépkocsi-századok pedig 7 harckocsit rendszeresítettek (ebből egy volt parancsnoki).

Az egységek viszont még mindig a ‘mindenhonnan’ beszerzett nagyon különböző harcjárművekkel voltak feltöltve, amik egységesnek egyáltalán nem voltak mondhatóak, és még ezek mellett is rengeteg személygépkocsiból átalakított utánzat szerepelt, így habár a Hadsereg szervezettsége és rendszere világszínvonalúhoz közelített, felszereltsége “majdnem a nullán volt”.

A páncéloshadosztályok korszerű járművekkel való feltöltésének történetéről és a magyar harckocsigyártás beindulásáról, a következő részben olvashattok. 

Előző rész

“Magyarország járművei a két világháború között” sorozat 
további részeinek megtekintése.