Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

A Szovjetunió a második világháború után a mennyiség vs minőség skálán, az abszolúte mennyiség végértéktől elkezdett a minőség fele elmozdulni. Ennek eredménye talán a repülőgépek terén az egyik legjobban megfigyelhető.

Sok más géptípusukhoz hasonlóan a többcélú hadászati bombázásra és földi célpontok támadására alkalmas kétmotoros repülőgép szerepkörében is külföldi inspirációt kerestek, ami jelen esetben a brit de Havilland Mosquito lett.

A szovjeteket lenyűgözte a Mosquito hatékonysága és sokoldalúsága – a már említett harcászati bombázó és földi támadó mellett (különböző felszerelésekkel persze) alkalmas volt az éjszakai és elfogóvadász, illetve a felderítő szerepkör betöltésére is.

Miután a brit géptől ‘ihletet merítettek’ alváznak a sok megmérettetést megjárt ANT-58-at (későbbi Tu-2) választották ki alap géptestnek, így nem kellett egy teljesen új gép megépítésével “terhelni” a tervezőket.

Fejlesztés

Az ANT-58 tervezése még a világháború alatt megkezdődött, azonban a folyamatos problémák és felülről jövő utasítások miatt hosszas és viszontagságos út várt rá. (Az újabb és újabb átterveztetések miatt változatszám egészen az ANT-69-ig jutott.)

Az eredetileg 3 személyzetre (egy pilóta, két lövész) tervezett gépet át kellett alakítani (a Ju-88 sikereit látva), hogy egy negyedik személyzeti tag is beférjen. Ez persze a gép repülési tulajdonságait is nagymértékben rontotta, mivel azt nem 4, csak 3 főre tervezték eredetileg, de időt nem kaptak, hogy az egész géptestet ennek megfelelően átalakítsák.

Ezután újabb csapás jött, a bele tervezett 1,400 lóerős AM-37 motort a Mikulin képtelen volt megbízható és tömeggyártásra alkalmas állapotba hozni (fő erejüket az Il-2-t hajtó AM-38 fejlesztése és minél nagyobb számban való tömeggyártása kötötte le), ezért át kellett váltani, a csak léghűtéses Shvetsov ASh-82 motorra. Ez habár 300 lóerővel erősebb volt, tömege és mérete is bőven meghaladta az eredetileg tervezett Mikulin-ét, így a gép repülési teljesítménye és a légellenállása is tovább romlott.

A Tu-2 alapja a megjelölt feladatra azonban még így is alkalmasnak számított, sőt erre még megfelelőbb is volt, mint amire a Tu-2-t használták.

Tulajdonságok

Mivel a harmadik lövészre vagy bombázótisztre egyik kijelölt szerepkörben sem volt feltétlen szükség, visszatérhettek a 3 fős személyzethez, amely az eredeti sokkal áramvonalasabb kialakítást jelentette.

Emellett az akkor kísérleti fázisban lévő 1,900 lóerős AM-43 motort tervezték beletenni, amely habár az eredeti AM-37-nél tömegben és méretben is kismértékben nagyobb volt, meg sem közelítette a Shvetsov ASh-82-t, aminél még így is 200 lóerővel erősebb volt. A 10 tonnás gép végsebessége papíron a 600 km/h-t is átlépte. (Amely komoly előrelepés a Tu-2 ~500-ához képest.)

Az új ANT-63 vázat persze a legújabb felszerelésekkel is ellátták. Célját kielégítő hatótávolságú rádióberendezést kapott, de fegyverzete is dicséretes felújításon esett át. A gépet hivatalosan Tu-1-nek keresztelték. (Annak ellenére, hogy akkor – 1946-ban – a Tu-2 már évek óta szolgálatot teljesített.)

A szárnytőben található 20 mm-es ShVAK-okat, 23 mm-es gépágyúkra cserélték egyenként 130 lőszerrel. A védelmi fegyvereket is kicserélték Berezin UB-ről fejlettebb UBT-re, a felső 350, az alsó 200 lőszerrel rendelkezett. Földi támadó szerepkörben két 45 mm-es Nudelman-Suranov NS-45 ágyút is fel tudtak rá szerelni, egyenként 50 lőszerrel, egy orr-rész alá rögzíthető gondolában.
A szárnyakon való bombahordozási képességét elvesztette, azonban a belső térben (“hasában”) így is elfért maximum 1,000 kg bomba.
Egyes források szerint egy – a német világháborús FuG 220 Lichtenstein SN-2 radarrendszer által ‘ihletett'(lemásolt) – szovjet légi radart is terveztek rá, azonban erre nincs konkrét bizonyíték.

Szolgálat

Az első prototípus 1947-re lett kész, az év őszére pedig már repülési próbákat is végzett.

A gép teljesítménye kielégítő volt azonban beleesett a szokásos szovjet repülőgép hibába. A – kiváltképp nagyravágyó – feltételeket teljesíteni képes motor nem készült el időben, a siettetett próbadarabok pedig nagyon alacsony élettartammal és gyakori meghibásodásokkal küzdöttek.

Miután a Szovjet szabvány 50 órás üzemidőt még 1948-ban sem volt képes a Mikulin AM-43 elérni, az akkorra már átlagosan 400 óra használati időt bíró (Il-10-et hajtó) AM-42 pedig nem volt számára elégséges, a Tu-1 fejlesztését beszüntették. Csak egy próbadarab készült.

Játékban

A War Thunder-be 2.09-es frissítésben a Tu-1 is elvileg érkezik, mint 5.7-es premium Tier IV támadó és bombázógép.

Kiváló sebessége, és a játék valósághoz való viszonyulásának köszönhetően az általánosan fellépő motorhibák figyelmen kívül hagyása következtében egy nagyon jó támadó gépe lesz BR-jének. A valósággal ellentétben a brutális fegyverzete mellett, nem csak 1, hanem 3 tonna bombát is tud majd cipelni, 3 db 1,000 kg-os bomba formájában, amit egyesével tud majd dobálni.

Repülő csaták elején földi egységek elpusztításával és pár túlságosan merész vadász head-on-ban való lelövésével komoly hatással tud lenni minden csatára. Leginkább azonban harckocsi harcokban fog remekelni, akinek elege volt a 3.7-es (de még a 6.7-et is rémálomban tartó) Polikarpov TIS MA-tól, annak a Tu-1 érkezése egy még nagyobb gyomrost fog jelenteni, mivel a két gép játékstílusa nagyjából megegyezik azzal a különbséggel, hogy a Tu-1 gyorsabb, mobilisabb és még halálosabb lesz, aminek nagyobb sebessége és erősebb motorja a repülővel és légvédelemmel való elhárítását is sokkal nehezebbé fogja tenni.

A 2.09-ben érkező Tu-1 a harckocsizók rémálma lesz, másik oldalról ez persze azt is jelenti, hogy a szovjet pilóták egyik legjobban kedvelt (és legtöbbet használt) járművei közé is belophatja magát harckocsi csatákban.