Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

Svédország a ’30-as évek elején a harckocsik mellett a páncélautó fejlesztésben is élen járt. Ennek példája az L-180 amely feladatkörök széles tárházát volt képes betölteni.
Elsődlegesen gyalogsági támogató és felderítőjármű volt, de kis mértékű csapatszállító feladatokra is alkalmasnak bizonyult, ami tökéletessé tette, mint az erőszakszervezetek szolgálati rohamautója.

Fejlesztés

Az L-10 megteremtése és annak sikeressége hatalmas lehetőségeket nyitott meg a Landsverk számára. Az említett harckocsi utódja az L-60 mellett, számos más irányba is el tudtak indulni.

Az egyik ilyen volt a páncélautó fejlesztése, amit 1931-ben kezdtek meg. A cél egy úton és sima terepen gyors, önállóan is harci értéket jelentő kerekes harcjármű megalkotása volt, amely fegyverzete alkalmas volt a gyalogsági és könnyen páncélozott célpontok elpusztítására.

Az elvárás egy 6 kerekes, elülső motoros teherautó volt, amelynek elég nagynak kellett lennie legalább 5 ember befogadására, és elég erősnek, hogy elbírjon egy egész harckocsit beborító minden kézifegyvernek ellenálló és szemből páncéltörő puskáknak és tábori ágyúknak is ellenálló páncélzatot, illetve a harckocsi hátsó részében a dupla tengely felett, egy 20 vagy 37 mm-es ágyút magába foglalni képes, ágyúknak ellenállóan páncélozott tornyot.
Az új páncélos alapjához 3 német teherautógyártó a Büssing, a Mercedes és a Daimler is elküldte saját megoldását, mivel mindhárom megfelelt a kívánalmaknak Svédország mindháromból rendelt, az elkészült darabok sorrendben L-180, L-181 és L-182 neveket kapták az alapul szolgáló gyártó szerint.

Tulajdonságok

A három típus nem nagyon tért el egymástól külsőleg. Súlyuk is mindnek 7 tonna körül volt. Persze mindegyik gyártó a saját motorját rakta a páncélkocsijába, ez típusonként 6 hengeres Mercedes és Daimler motorokat jelentett a két utóbbinál, a Büssing egy kicsit erősebb, V8-as motor szerelt a sajátjába (180 lóerővel). Ez 80 km/h-ra tudta gyorsítani a páncélkocsit, amely terepen is kiváló mozgékonysággal bírt.

Az meghatározott páncélzat mindenhol 9-13 mm-t jelentett, ez a test elején kicsit vastagodott, a tornyot 25, oldalról 13 mm páncélzat borította.

A harckocsit 5 fö irányította, ebből 2 a toronyban foglalt helyet, a parancsnok és az irányzó, a töltést bármelyik tudta végezni. Előttük, a motor mögött, foglalt helyet a sofőr és mellette a géppuskás, míg a harckocsi leghátsó részében hátrafelé való tökéletes kilátással még egy sofőr(+rádiós), aki hátramenetben tudta irányítani a járművet (mint a pumánál).

Megpróbálkoztak egy rövidített 4 kerekes jármű elkészítésével is L-185 néven, azonban a négy kerék kevésnek bizonyult a tömeghez, olyan gyenge terepjáró képességgel rendelkezett, hogy amint letért egy földútról azonnal lelassult 80-ról, 45 km/h-ra. Egy év után, 1934-ben sikerült eladniuk Dániának az elkészült darabot, ami 1937-ben úgy lerobbant, hogy a teljes Ford motort cserélni kellett. 1939-ben visszavonták kiképzőjárműnek.

Szolgálat

A páncélautó sorozatgyártása 1933-ban kezdődött meg, nem csak Svédországban, de a környező országokban is sikert aratott. Dánia, Észtország, Írország, Hollandia, Litvánia, Finnország és Németország is rendelt belőle.

Mindegyik ország saját maga fegyverezte fel, így a fegyverzete nemzetenként eltérő volt. Az alap 37 vagy 20 mm Bofors-on kívül, nagyon sok a 20 mm-es dán Madsen gépágyút kapta, néhányra 20 mm-es Oerlikon került, de Finnország például fő fegyverzetnek 13.2 mm-es géppuskát vagy 20 mm-es páncéltörő puskát szerelt bele.

A géppuskák tekintetében is hasonló volt a helyzet, a sofőr mellett egy, a harckocsi tornyában egy egyes vagy iker párhuzamosított géppuska és végszükség esetén a harckocsi hátuljában volt lehetőség géppuskák felszerelésére, minden nemzet a saját 7-8 mm-es géppuskáját szerelte fel, legsikeresebbek a dán Madsen és az angol Lewis géppuskái voltak, de a finnbe és a litvánba Maxim került például.

Nem mindenhol a katonaság használta őket. Észtországban és Németországban L-180-as rendőrautók is voltak a ’30-as, ’40-es években.

Leghosszabb ideig az Ír Hadseregben teljesítettek szolgálatot, folyamatosan újítva 1972-ig az első páncélosszázad keretébe tartoztak és csak a ’80-as években nyugdíjazták őket. Ezen darabok a mai napig megtekinthetőek, egy például a Holland Lovassági Múzeumban.