Bemutatók

Blackburn Buccaneer — a tengerészeti csapásmerők gyöngyszeme

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves olvasó!

A Szovjetunió, annak ellenére, hogy agresszor volt, nagyon jól járt a második világháborúval. (Agresszorok közül az egyetlen volt, amely növelni tudta területeit, nem is kicsivel.)

Amellett, hogy rengeteg területet és iparilag, technológiailag és infrastrukturálisan fejlett országokat szállhatott meg. Szinte mindegyik, egy további szovjet hódításnak ellenállni képes európai országot a háború alatt és után a szövetségesek megszálltak és tönkretettek. (De a két nagyobb “megmenekült” ország is sokat szenvedett és emiatt csak kevés ellenállást tudott volna tanúsítani: Spanyolország még mindig a polgárháborúból próbált talpra állni, míg az Egyesült Királyság területei nagy részét elvesztette [Európán kívül].)

A Szovjetunió mindig is próbálta kihasználni partvidékeit, viszont azok elzártsága, az ország gyenge technológiai helyzete, illetve a tengeren sokkal fejlettebb szomszédok ezt korlátozták. A második világháború után, viszont a helyzet megváltozott. A technológiát “kölcsönözni” tudta az általa megszállt országoktól, míg a tengeri szomszédok közül Németországot az Egyesült Államokkal ketten, Olaszországot pedig utóbbi egyedül rombolta szét. Ez pedig lehetőséget biztosított a szovjeteknek az Északi- és a Földközi-tenger megszerzésére, onnan pedig az Atlanti-óceánra való kiterjeszkedésre.

Az 50-es években meg is kezdték a Chapayev és Sverdlov osztályú [16,000 tonnás] (nehéz)cirkálók tömeggyártását, kiegészítve a Kirov osztályú cirkálóikkal összesen 50 modern hajóval kívántak rendelkezni. (A Kirov 1970, a Chapayev 1980, míg a Sverdlov 2000-ig maradt szolgálatban.)

Ez nagyon megrémisztette a briteket, akik nem voltak olyan jó gazdasági helyzetben, mint Németország ellen a két világháború előtt. Így el akarták kerülni az újabb tengeri fegyverkezési versenyt, viszont valamit lépni kellett.


Fejlesztés

A szovjet hajófejlesztési programra azonnal reagálva (köszönhetően a még akkor is kiválóan működő brit hírszerzésnek) 1953-ben elrendelték egy új tengerészeti csapásmerő repülőgép építését.

A cél egy két üléses, hangsebességet megközelíteni képes, alacsony magasságon kiváló repülési tulajdonságokkal rendelkező, nagy teherbírású, mind atom-, mind irányított, mind hagyományos fegyvereket használni képes repülő volt.

A tengerészeti gépekre szakosodó Blackburn már a repülőzés kezdete óta a szakmában volt, 1909-ben készült első gépük óta tervezetek százait alkották meg.
(Igaz voltak köztük eléggé érdekesek és szó szerint olyanok is, amik miatt a pilóták ‘fellázadtak’ [szovjet módra*, igaz azért a briteknél nem olyan durva a retorzió]. A Firebrand annyira rossz volt, hogy a pilóták inkább – a világháborúra már rendkívül elavult – kétfedelű Fairey Swordfish-t választották.)

Személyes kedvencem a Blackburn Roc tengerészeti vadász. 30 században teljesített szolgálatot a második világháború alatt.

1954-re rengeteg jelentkező jelezte érdeklődését, így a pályázatot részletesítették. Tengerszinten meg kell haladni az 1000 km/h-s végsebességet (550 csomó), a hatótávolságnak legalább ~1300 kilométernek kell lennie (800 mérföld), a gép tömege üresen nem haladhatja meg a ~18 tonnát (40,000 font), tárolási állapotban nem lehet hosszabb, mint 15.5 m és szélesebb, mint 6 méter (51 és 20 láb), illetve képesnek kell lennie az alábbi fegyverzetek hordozására:

  • Géptestben:
    • 4 db 30 mm-es Aden gépágyú
    • Green Cheese irányított atombomba
    • Red Beard irányítatlan atombomba
    • 2 db 2,000 vagy 4 db 1,000 fontos hagyományos irányítatlan bomba
  • Szárnyakon:
    • 24 db irányítatlan rakéta
    • 4 db hajó elleni levegő-föld rakéta

Az alacsony magasságban való repülésre tervezett B.103 tökéletes tulajdonságokkal rendelkezett a feladatra, így a Blackburn azonnal jelentkezett, megelőzve a legtöbb pályázatra ráugró nagyobb céget. Legnagyobb riválisok az Armstrong Whitworth és a Fairey voltak, illetve az admiralitás ‘kérésére’ később a Hawker vonakodva is, de csatlakozott. (Ők a vadászgépekre szakosodtak, a tengerészeti csapásmerő repülő számukra olyan újdonság volt, amibe nem is volt tervük belemenni).

A Hawker végül visszavonta indulását, a Fairey gépe nem felelt meg a kívánalmaknak, ahogy az Armstrong-e sem, bár utóbbi csak a tömegkövetelményt lépte túl. A Blackbrun további időt kért gépe befejezésére.

A várakozás megérte. A Blackburn Buccaneer névre keresztelt gép 1955 nyarára készült el és tökéletesen megfelelt a célra. A gép egyesítette a fejlett technológiát, a jó repülési képességeket és az egyszerűséget, ami biztosította a könnyű kezelést és karbantartást, illetve az olcsó és gyors gyárthatóságot, amire az Egyesült Királyságnak, akkor mindennél nagyobb szüksége volt.


Tulajdonságok

A Buccanner lett az egyik legnagyobb hordozóról használható támadógépe a briteknek, méretének egyik oka a rengeteg elektronikai felszerelés, amit a géptörzsbe kellett szerelni, hogy minden időjárási körülmény között alkalmazható pontos és halálos csapásmerő repülő legyen.

A hatalmas teherbírás és nagy test a hordozóról való használatot érdekessé tette, a Blackburn azonban ezt egy forradalmi “boundary layer control”-nak elnevezettt megoldással orvosolta.
A működési elve az volt, hogy a hajtómű által keltett légáram egy részét a szárnyakra terelték, így alacsonyabb sebességen is elég mennyiségű levegő áramlott a szárnyak körül, hogy a irányzólapok optimálisan tudjanak működni.

A fekete nyilak a kivezető nyílásokat jelzik.

A megoldás annyira sikeres volt, hogy használatával alacsony sebességen a gép irányíthatósága 50%-kal javult. Egyetlen hátrány, hogy ennek használatához a ‘motorokat’ nagy fordulatszámon kellett működtetni, ami viszont gyorsításra késztette a gépet. A Blackburn persze erre is tudott megoldást, a gép farokrészénél egy hidraulikusan működtethető, nagy méretű légféket szerelt fel, ami a szükséges fordulatszám mellett is optimális sebességen tartotta a repülőgépet a hordozóra való leszálláshoz.

A gépet kezdetben kettő de Havilland Gyron Junior utánégető nélküli sugárhajtómű hajtotta, azonban ez kevés volt a gép hatékony meghajtásához, így a kései brit F-4 Phantom, vagy a A-7 Corsair II-höz hasonlóan a Rolls-Royce Spey turbofan meghajtását szerelték bele 1962-től. Az új változatot S.Mk. 2-nek (vagy röviden S.2-nek) hívták.

Fegyverzete még a tervezettnél is brutálisabb volt, összesen 16,000 font (~7650 kg) terhet tudott vinni. Ez állhatott 500, 1,000 vagy 2,000 fontos hagyományos bombákból, a pályázatban kiírt atombombákból, a szárnyakra pedig a 4 felszerelési pontra, légi célpont ellen AIM-9B,G,L Sidewinder; tengeri célpontok ellen, AS-37 Martel, Sea Eagle irányított rakétát lehetett tenni.


Szolgálat

A gép kiváló tulajdonságainak hála, hamar komoly hírnévre tett szert. A pilóták nagyon szerették, az ellenfelek pedig tisztelték. A Buccaneer a Brit Haditengerészet egyik kedvenc repülőgépe lett, a Swordfish után második legjobbnak tartják támadó szerepkörben. (korhoz mérten)

A szovjetek ellen elkezdték felszerelni hajóikat irányított föld-levegő rakétákkal, amire persze a britek is léptek. A AS-37 Martel és a Sea Eagle nagy távolságból is halálos irányított rakéták voltak, amik használatával a szovjet légvédelmi rakéták hatótávolságán kívülről is képesek voltak a célpont megsemmisítésére.

A RAF (Brit Légierő) nagyon sokáig ódzkodott a megvételétől. Alapból elfogultak voltak, mivel úgy vélték, hogy a támadógépeknél a hordozóról való használhatóság túl nagy áldozatokkal jár. Szerepkörébe kezdetben a BAC TSR-2 hangsebesség kétszeresével repülni képes bombázóját, illetve az amerikaiak F-111K repülőjét tervezték szolgálatba állítani, azonban az Egyesült Királyság gazdasági helyzete és politikája beleszólt. 1966-ban Harold Wilson kormánya olyan csődközeli helyzetbe került, hogy mind a TSR fejlesztését, mind az F-111 vásárlását vissza kellett mondaniuk. Utóbbi esetén az is közbeszólt, hogy a Munkáspárt politikusa távolodni akart az Egyesült Államoktól.

A RAF-nak így nem maradt más választása, ha nem akar gép nélkül maradni. 1971-ben ők is rendszeresítették a Buccaneer-t. Ezt nem is bánták meg, a pilóták itt is hatalmas dicsben tartották, kiváló tulajdonságai és hatékonysága miatt.

A híre külföldre is eljutott, a Dél-Afrikai állam rendelt 16 darabot, igaz egyszerűsített változatban rengeteg elektronikai eszközt kiszerelve belőle (még a szárny összecsukásáért felelőst is, így az manuálisan kellett végezni). Az S. 50-nek elnevezett gép cserébe kapott két Bristol Siddeley Stentor indítórakétát, a felszállópálya-igény csökkentésére.

Tengeri csapásmerő feladatkört betölteni képes repülőt csak a 70-es évek közepén kezdtek el újra fejleszteni. Viszont a Panavia Tornado-nak is több évtizedbe telt, mire teljesen kiszorította a nála két évtizeddel idősebb Buccaneer-t, amely a kilencvenes évek végéig szolgálatban maradt.

A repülőből 20 próbadarab, 40 db S. 1 és 133 db S.2 változat készült. Utóbbiból 10-et a Blackburn csinált, amit 1963-ban teljesen magába olvasztott a Hawker. A következő 74 tengerészeti és 49 szárazföldi használatra kialakított gép hivatalosan a Hawker Siddeley Buccaneer nevet viselte, de tisztelve a fejlesztőt még a Hawker-nél is Blackburn Buccaneer-nek hívták.


Játékban

A 2.03-as “Hot Tracks” frissítéssel a Blackburn Buccaneer is a War Thunderbe kerül. Annak pontosabban az S. 2 Rolls-Royce Spey meghajtással felszerelt változata, előzetes információk szerint Tier VI, 9.3-ba, a Canberra B.(I) 6 után.

A játékba a S. 2 tengerészeti változata kerül (ezt az RN irányítatlan rakéták jelenléte is megerősíti), ez olyan szempontból érdekes, mivel az AGM-12 Bullpup is a fegyverzete között volt a frissítés próbaverzióján, ami a S. 2-n egyáltalán nem szerepelt.

Másik érdekesség, hogy a legismertebb fegyverei, a hajók elleni irányított rakétái az AS-37 Martel és a Sea Eagle, a játékban nem lesznek elérhetőek.** Illetve valószínűleg egyensúlyozási okokból AIM-9 Sidewinder rakétából is csak a B típust kapja meg.

A 2021-es nyári event keretein belül az S. 1 is megérkezett a játékba, ámbár a játékbeli verzió egyáltalán nem fog rendelkezni légiharc rakétákkal, ami nagyban csökkenti értékét.


[* A második világháborúban a Szovjetunió egyik legjobb vadásza az I-16 “Rata” (patkány) volt, a pilóták annyira elégedettek voltak vele, hogy mikor megjelentek az új Lavochkin vadászok – a sikeresebb pilóták ilyet kaptak (a legsikeresebbek, meg lend-lease-elt P-39 Aira- vagy P-63 Kingcobra-t, esetleg Spitfire-t) – a pilóták az irányíthatóságával annyira elégedetlenek voltak, hogy inkább kérelmet nyújtottak be (a saját és családjuk életével játszva), hogy az akkor már majdnem 10 éves I-16-ot használhassák továbbra is. Az akcióhoz annyian csatlakoztak, hogy a Szovjetunió inkább eleget adott kérésüknek, mintsem hogy kivégeztessék a tapasztalt pilótáik felét, a háború közepén.]

**Előbbit 1972-ben, utóbbit 1976-ban fejlesztették ki, szóval itt védekezhet azzal a gaijin, hogy a gépet 1962-es állapotában hozza be. Ami a Sidewinder esetét is magyarázza.

4 replies »

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s